Keresztény szerzetesség

tanítással és neveléssel foglalkozó szerzetesrendek és szerzetesi kongregációk. - Kifejezetten ~ a 16. sz-tól alakultak

elvileg minden →klerikusra, gyakorlatilag leginkább az áldozópapokra és a püspökökre háruló kötelességek és jogok (273-289.k.), mert az állandó diákonusok esetében a jog számos jelentős kivételt tesz (288.k.)

Aszkéta (a görög aszkeó, „gyakorol” szóból) — az általános szóhasználat szerint a szellemi javakért, lelki gyarapodásért önmagát megtagadó személy.

A világtól elvonult ember, aki vezeklés vagy vallásos elmélkedés céljából pusztai (sivatagi) vagy erdei, hegyvidéki (barlang, sziklatető) magányban él. Csendes magányában nemcsak lelkileg, hanem testileg is igyekszik Isten jelenlétébe helyezni magát (teljes önátadás). Később közösségekbe tömörültek, így jöttek létre a szerzetesrendek.

Az egyiptomi szerzetesség elterjedése a 3-5. század között
Sivatagi atyák alatt általában azokat az ókeresztény egyiptomi remetéket szokták érteni, akik a 3. századtól a sivatagba visszavonuló szerzeteseket irányították.

kora középkori keresztény szerzetes-remete Egyiptomban

monostor (lat. monasterium): 1. általában a jelentős méretű és művészi értékű kőegyház; szegyh-ainkat is sokszor ~nak mondják a kk. források. - 2. olyan egyház, amely a keresztelés és a többi szentségek kiszolgáltatási jogával (az áldoztatást kivéve) nem volt fölruházva.

a 16. század előtt alapított szerzetesrendek szabályzata.

Szerzetesrenden vagy renden az egyházuk által jóváhagyott szabályok, regulák szerint élő és általában közös fedél alatt, kolostorban (rendházban, monostorban, zárdában, klastromban) lakó szerzetesek (barátok), illetve szerzetesnők (apácák) közösségét értjük. Szinte minden vallásban kialakult ez az istentiszteleti életforma.

a →vallásosság erényének kiemelkedő tette, mellyel az ember a keresztségből fakadó meghíváson túl az →engedelmességre, →tisztaságra és →szegénységre tett nyilvános →fogadalommal az →evangéliumi tanácsok szerint életre kötelezi el magát.

az Újszövetség erkölcsi törvényére épülő →szüzesség (Mt 19,12), →szegénység (19,21), →engedelmesség (20,27) személynek szóló meghívása és ajándéka. Tág értelemben minden krisztushívőnek, szoros értelemben a →szerzeteseknek szólnak, akiket Krisztus közvetlen közeli követésre, Istennek szentelt életre hív.

A noviciátus célja kettős: Egyrészt, hogy a szerzetbe belépni kívánó személy megismerhesse a szerzetesi élet sajátosságait, az adott szerzetesközösség célját, életmódját, és az így megszerzett ismeret birtokában megalapozottan dönthessen, kívánja e fogadalommal elkötelezni magát a szerzetesi közösségben való életre, az „evangéliumi tanácsok” (szegénység, tisztaság, engedelmesség) követésére. Másrészt ez a próbaidő ad lehetőséget arra, hogy a szerzetesközösség is megismerje a jelöltet, hogy a szerzetes-elöljáró meg tudja ítélni a jelölt alkalmasságát a szerzetesi életre.

A monasztikus (a görög: μοναχός, monachos szóból származó μόνος, monos, melynek jelentése "egyetlen, magányos, egyedül") a szerzetesség, vagy remeteség, vagyis szerzetesi életvitel; a vallásos élet egy módja, általában önkéntes formája, mely során az egyén lemond a saját tulajdonáról, világi követeléseiről, anyagi javairól, és önmagát teljesen a szellemi életnek, vallási elmélkedésnek szenteli; esetleg az aszkézis különböző módjait is gyakorolja eközben

A clunyi reformok a 10. és 11. században a katolikus egyházat, elsősorban a szerzetességet megújító reformok sorozata. Nevét egy burgundiai bencés kolostorról, a Clunyi apátságról kapta, melynek apátjai fontos szerepet játszottak a mozgalom elindításában.
A reformok kezdetben az elvilágiasult szerzetesség visszatérítésére irányultak, és a kolostorokat kivonták a földesurak (köztük a püspökök) irányítása alól. Kiterjesztésük az egész egyházra elvezetett a világi uralkodóktól független, csak a pápának alárendelt egyház és az uralkodók felett álló pápa tanához.

a szerzetesi és kanonoki életformát összekapcsoló és a lelkipásztori és kórusszolgálatot apostoli életformát élve végző →szerzetesrendek. →ágostonrendi kanonokok, →premontrei kanonokok, →keresztesek rendje, →vöröscsillagos keresztesek

A lovagrendek a lovagi életforma szerint élő nemesi fegyveresek előkelő szervezetei a középkorban.

Istenes Szent János (1495. március 8. 1550. március 8.) kórházi rendje a betegápolás különleges fogadalmával (Hospitalitas) szolgálja a szegényeket és betegeket. Így követi a szenvedő és irgalmas Krisztus példáját, aki megkülönböztetett szeretettel volt a betegek iránt, s így halad szent Rendalapítójának nyomdokain, aki az Urat „e világon mindenek fölött szerette.

A keresztes háborúk a római katolikus egyház és a pápa által szentesített, a keresztes lovagok részvételével folytatott nagyarányú hadjáratok voltak a 11–13. században. Fő céljuk a Szentföld visszaszerzése volt a muszlim araboktól és törököktől, bár némely hadjárat más afrikai és európai területek ellen irányult, például a negyedik, Konstantinápoly elleni keresztes háború. Keresztes seregeket később is szerveztek, például a Magyarországot megtámadó törökök ellen 1456-ban (lásd: nándorfehérvári diadal). A keresztes háború kifejezés napjainkban átvitt értelemben is használatos az erkölcstelennek ítélt jelenségekkel szemben szervezett, felülről irányított nagy ideológiai-politikai kampányokra.

A koldulórendek (más néven mendikánsok) katolikus szerzetesrendek, melyeknek közös jellemzője, hogy a monasztikus rendektől eltérően nem vonulnak ki a társadalomból a tökéletességet keresve, hanem a világiak között élnek és tevékenykednek. A kolduló jelző arra utal, hogy a rendek szabályzata alapításuk idején megtiltotta számukra a jelentős tulajdonszerzést, így saját munkájukból és (egyre növekvő arányban) adományokból biztosították megélhetésüket. Később a szabályt mindegyik rendben enyhítették, vagy teljesen el is hagyták